Gondolatok….
2011 január 8. | Szerző: manyeszka
Azon gondolkodtam az egyetlen egy hozzászólás kapcsán (ezúton is köszönöm, hogy megtiszteltél), hogy igen, engem mindenki erős nőnek tart. Megharcoltam sokszor a harcomat, többször voltam már padlón, mindig felkeltem, akár egyedül, akár baráti, vagy családi segítséggel.
Egyébként egy nő kisugárzásán látszik, hogy mennyire tökös, mennyire erős, ettől a férfiak gyakran megijednek.
Igen a munkámban tökös vagyok, a problémák megoldásában is jól mozgok, de egy kapcsolatban szeretnék végre egy gyenge, simogatást, babusgatást “tenyerénhordozást” kapó nő lenni. Egyszerűen NŐ lenni. Erre mit kapok állandóan, most már kétszer egymásutánban, egy nyavalygó, önsajnáló férfinek született, de nem nevezhető annak valamit. Aki azt várja, hogy a kapcsolataidon keresztül intézz el mindent, vedd át az ő terheit, légy nő, házvezetőnő, lelki szemetes stb. Komolyan mondom nem értem.
Egyébként sok barátnőm hasonló habitusú és ugyanezzel a problémával küzd, hogy a magánéletben, az otthoni hétköznapokban, vagy akár az ágyban nő szeretne lenni, de mindig olyan társat talál, aki mellett nadrágot kell húzni és erősnek kell lenni. Részemről ebből elég volt, inkább senki, mint egy új párkapcsolat-paródia.
Még mindig csak itthon
2011 január 7. | Szerző: manyeszka
Utolsó hétköznapomat töltöm itthon, hétfőn ugyanis munka.
Egyrészt várom, másrészt kicsit félek tőle. Rengeteg meló vár, káosz, kupi, statisztika hegyek, a főnököm, stb., viszont arra jó az egész, hogy elterelje a figyelmemet a hülye, depresszív gondolatokról.
Most is voltak nálam barátok, de igazából nem tudtak kirángatni ebből a hülye révületből. Főleg akkor estem hanyatt, amikor azt mondta az egyik haver, hogy “mint nő biztosan nem kívánt az illető”. Lehet, (hogy igaza van és hogy tud ez fájni a fenébe is) de akkor is egy férfiben nem él semmilyen vágy, ha egy nő ott fekszik mellette és ha csak minimálisan is, de közeledik hozzá. Mert, hogy még közeledni is féltem, nehogy haragra gerjedjen, mert voltak ilyen érzéseim, sőt tapasztalataim is. Ezek is most jutnak az eszembe, ez olyan furcsa. Pedig azzal kezdtem a kapcsolatunk elején, hogy a kommunikáció mennyire fontos, és mégis vele beszéltem meg a legkevesebb problémámat, kétségemet. Azt hiszem azért, mert nem talált megértő fülekre.
No… hát, jó gondolatok foglalkoztatnak mi???? Tudom, hogy sült bolond vagyok, de sajnos most még van időm gondolkodni.
Tudom, hogy ez így (mármint külön) sokkal jobb, és nem ő hiányzik, hanem valaki, meg sem tudom igazán fogalmazni. Csak olyan magányos vagyok, ülök itt, pötyögtetem a gépemet hülyeségeket írok, hajtogatom ugyanazt, és nem jutok közelebb ahhoz, hogy legalább megnyugodjak, hogy legalább tudjam már magam valahová tenni, a béka segge alatti pozíció kivételével.
Kiütött rajtam a depresszió
2011 január 6. | Szerző: manyeszka
Az utóbbi egy hónapban, mióta a hasplasztikát megcsinálták tulajdonképpen négy fal között voltam, azon kevés idő kivételével, amikor beülhettem a kocsimba és haskötővel gúzsba kötve próbáltam intézni a dolgaimat, akár a magánéletit, akár egyebet.
Ezért a műtétért én egy évet harcoltam, főleg azért, hogy ez OEP finanszírozásra menjen, mert hiába fogytam én több, mint 50 kg-ot a plasztikai sebészet nagyon sok anyagi forrást igénylő szakma. Hiába dolgozom én 17 éve egészségügyben, egy embert találtam, aki tisztességgel állt hozzám, de ugye Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Szóval anyagilag megsemmisülve, lelkileg megtaposva, egy kapcsolatparódián túl, most úgy érzem, nem találom önmagam, ez nagyon nehéz.
Mert hiába vannak barátok, rokonok, akik az mondják, hogy csak most kezdődik az életed, három év után már nem hiszem el, hogy én mint nő kellhetek valakinek.
Egy kis finomság és egyéb gondolatok
2011 január 5. | Szerző: manyeszka
Tegnap kénytelen voltam vele összefutni, mert egy fontos kütyüm nála marad. Megkértem az egyik barátomat, hogy kísérjen el, mert nem tudtam mire számítsak, esetleg kell e férfi meggyőzőerő ahhoz, hogy visszaadja ami jár. Vigyorgott mint a tejbe tök, nagyon udvariasan viselkedett, persze voltak tanuk is és mivel éppen a nagy varrataimat mentem kiszedetni a hasamból még utánam is kiabált, hogy hívjam fel, mert akarja tudni , hogy hogy vagyok.
Nem most kell jó-pofizni -gondoltam-, de csodák csodája csörgött a telefon és érdeklődött. Nem hatott meg…
Érdekes azért, hogy az esti telefonbeszélgetéseink most hiányoznak, de hogy egy klasszikust idézzek: ezt elkúrtuk(tad), nem kicsit, nagyon….
A nagy beszélgetés…vagy mi
2011 január 3. | Szerző: manyeszka
Ma este elmentem hozzá, sértegetett, az égvilágon semmit meg nem értett abból, amit mondani akartam. Aztán én sem rejtettem véka alá a véleményemet, így aztán annyira sikerült a kis lelkébe taposnom, hogy nagyon. Pedig nem akartam Isten látja lelkemet, de annyira elborított a vörös köd, hogy még azt is sikerült a fejéhez vágnom -ami igaz- hogy nulla szexuális intelligenciával és fantáziával rendelkezik, mert egy nőn nem csak kettőt kell lökni… Na ekkor ugrott fel először vérbeforgó szemmel. Ő csak mondta, mondta, újra nem figyelt arra amit közölni akartam vele. Aztán már mint barát és nem, mint volt partner próbáltam beszélni vele, de így is csak megsértődött, igaz nem fogtam vissza magam, kegyetlenül őszinte voltam… tudom, ha velem valaki így beszélne, ennyire nyíltan és őszintén én is felháborodnék, rosszul esne, de a kisördög ott motoszkálna és elgondolkoznék rajta. Itt azonban erről azt hiszem nem beszélhetünk. Nem egyenlő az IQ szintünk az egzisztenciánk, az értékrendünk. Bár én mindig az bonyolult, “rosszfiútipust” vonzottam, de ő már annyira sokfajta tulajdonságnak volta a keveréke, hogy ehhez már nem volt sem türelmem, sem nem érezem magam olyan erősnek, hogy ezt lelkileg kibírjam. Tagadhatatlanul vonzott, de nem erre vágytam, valóban, ahogy mondta azt nem tudta nekem megadni. Valószínű fogalma sincs mire is gondoltam igazán és ez most nem a sértettség hangja. Egyszerűen van érzelmileg unintelligens ember és még csak nem is tehet róla, sőt még csak nem is tudja mi az.
Többször úgy érzetem, hogy most fog megütni, de azt ő is tudta, hogy nem élné túl, de érdekes volt látni, hogy mennyire zavaros volt olykor a tekintete. Néha csak ültem ott, mosolyogtam és figyeltem és már megint a szokásos gondolat jutott az eszembe, ami a lakásán majdnem mindig: mit keresek én itt?????
Szóval ennyi röviden, kemény volt nagyon, gyomoridegem van, hiszen kaptam hideget-meleget, ráadásul sárba tiportam a férfiasságát (ami nem is volt mondjuk), amiért bosszúszomjas lett és ez nem kecsegtető, mégis csak házinyúl, de túléltem én már mást is.
Az elmúlt egy hónap
2011 január 1. | Szerző: manyeszka
Az elmúlt egy hónapban sok minden történt. A leglényegesebb az, hogy az említett férfiúval újra megpróbáltuk. Minden szépen és jól indult, kedves volt, figyelmes. Aztán ez valahogy olyan magabiztosságba csapott át, hogy a vészcsengő kezdett a kis fejembe rendesen sivítani, de természetesen nem hallgattam rá. Mindig csak róla szólt a történet, hogy neki milyen nehéz, és mennyire hiányzik a gyerek, hogy mennyi gondja van. Amit én mondtam az el sem jutott az agyáig.
Engem közben megoperáltak és bármennyire szerettem volna, hogy ott legyen mellettem, ezt valahogy nem nagyon éreztem, nem baj, gondoltam, hagyjuk,hogy a dolgok menjenek a maguk útján, az nem lehet, hogy már megint ugyanabba a folyóba lépek. Márpedig beleléptem, de rendesen… hogy én semmiből sem tanulok…. őrület. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megint én vagyok az erős, én gondoskodom, holott nekem kellene a segítség és rólam kellene gondoskodni. Teltek a napok, szerelemesnek hangzó üzenetek, telefonbeszélgetések, forró csókok és ölelések, de valahogy ott motoszkált bennem a kisördög, hogy valami nem kerek. A karácsony előtti napok boldog várakozásban teltek, talán ez volt a legszebb időszak. A szenteste, mondjuk elég jó volt, de akkor is csak a saját bánatával volt elfoglalva, amikor pedig másnap elment üresnek és nem boldognak éreztem magam. Itt már nagyon berregett az a bizonyos figyelmeztető jel. De nekem még ez sem volt elég. Megbeszéltük, hogy együtt töltjük az óév utolsó két napját. Ebből az lett, hogy ő 30-án estig dolgozott, én meg vártam rá, aztán 31-én is elment dolgozni és én újra csak vártam. Majd megint előjött az a gondolat a maradék agyamban, hogy mi a francot keresek én ott nála. Házvezetőnő otthon is lehetek, nem olyan nagy lumen ő, hogy mindent eltűrjek. Fogtam magam és 31-én délben összeszedtem a motyóimat és eljöttem.
Úgy éreztem magam, mintha egy kalitkából szabadultam volna ki. Aznap még lelkiismeret furdalásom volt. Két rövid telefonbeszélgetés azonban már körvonalazta azt, ami mára már megérett bennem…. bizony ennek a pasinak olyan nagy ívben kell röpülnie, amilyen nagy ívben csak lehet.
Ma beszéltünk telefonon, tulajdonképpen ez is csak dobott még egy-két lapáttal a dolgokon, úgyhogy nem elegánsan,de e-mailben leírtam neki, hogy mit is gondolok és miért is nem vagyunk mi jó páros. Eme nem elegáns formáját a dolgok lezárására azért választottam, mert amit mondok meg sem ragad a fejében, így meg van esély rá, hogy ha többször elolvassa, talán megérti. Mindenesetre utolsó beszélgetésünk alkalmával szóltam neki, hogy olvassa el az üzeneteit, mert fontos közlendőm van, erre ő rögtön azt mondta, hogy nem szeret és nem is alakult ki benne semmi irányomba, pedig még azt sem mondtam akkor, hogy miről szól a mail. Persze legjobb védekezés a támadás, de most írásban van az amit gondolok, ez tudatos volt.
A fejleményeket még várom, mert ma nincs internet közelben. Majd meglátjuk….
Barátok és az ő kedves gondoskodásuk
2010 november 30. | Szerző: manyeszka
Ma az egyik tetoválós barátom stúdiójában összefújta a szemetet a szél; vagyis valahogy összegyűltünk mi barátok, ahol persze el kellett mondanom az első együttlétünk történetét… hát mit ne mondjak a drágáim (pasik lévén) annyira röhögtek, hogy alig tudtak lecsillapodni, majd néhány csípős megjegyzés és vélemény nyilvánítás után rögtön azon kezdtek dolgozni, hogy az un. “feketeözvegynek” hogyan is kellene új kinyírandó áldozatot találni. A drágáim már meg is találták a következő jelöltet. Háááát… No, de azért ezt a sokkot most ki kell hevernem.
Mindenesetre nélkülük, egyedül nem bírnám.
Igen magányos vagyok, szerelemre, szeretetre éhes és azt hiszem, hogy bizony emiatt van az, hogy mindenkiben csak a jót látom meg, ill. nem akarom látni azt ami az orrom előtt van, ami már az elején valahogy furcsává teszi a dolgokat.
Visszagondolva itt is voltak jelek és mivel én nem rejtem véka alá a véleményemet, ill. a gondolataimat (ez is nagy baj tudom) meg is kérdeztem a hímet, hogy most éppen azért hozott ide, hogy sirassa velem az életét, vagy azért hogy jól érezzük magunkat, mint férfi és nő. Biza ezt sem értette már akkor sem, én meg utólag azt nem értem, hogy mit is kerestem én ott…
Defektes a pali, az már biztos
2010 november 29. | Szerző: manyeszka
Mivel sajna néha kénytelen vagyok a fenti hímmel,vagy mifenével találkozni, -bár nem közvetlen a munkakapcsolat- ma kénytelen voltam beszélni vele, ami legnagyobb megdöbbenésemre nem okozott nagy gondot. Mosolyogtam, mert ugye mit is csináljak, de igazából semmit nem éreztem. Azonban délután szólt, hogy szeretne velem beszélni, én meg mit egy hülye; nem azt mondtam, hogy hagyj már békén….neeem, mentem, mert akartam tudni mit szeretne mondani.
A kis IQ vitéz közölte velem, hogy őőő azért szakított velem (megáll az eszem), mert látta, hogy nálam több az érzelem és hogy eddig is bántott és nem akart nekem több fájdalmat okozni. Milyen kedves. Milyen ócska hímduma.
Csak éppen az maradt le az agyából, ami a lényeg volt, hogy mint férfi már nem érintett meg és én ezt meg is mondtam neki akkor, ott, azon az estén.
Ez megbolondult, még jó, hogy ültem. Olyan sokkot kaptam, hogy csak vigyorogni tudtam és nem vitatkoztam, úgy voltam vele, hogy hidd csak el amit a szád mond, én úgy is tudom az igazságot, egy a lényeg pattanj le rólam és hagyj békén.
Így aztán megint felmerült bennem a kérdés, hogy 37 évesen ennyire hülye vagyok, ennyire nem látom át ki a defektes, ki a pálya, vagy csak ennyire magányos vagyok, szeretetre éhes. A fene tudja. Ám egy valamit tanultam megint, bármilyen pasit sodor az utamba a szél nem hagyom, hogy az érzelmeimet bármeddig is manipulálja, csak azért mert ki vagyok éhezve a törődésre, a szeretetre, egy gyengéd ölelésre.
Így leszünk mi nők kíméletlenek…. azt hiszem.
Ilyet még nem éltem meg…
2010 november 28. | Szerző: manyeszka
Soha életemben még nem írtam blogot, ez az első próbálkozásom. Ám most valami olyan ért, amit meg kell osztanom veletek.
Előzetesen elmondanám, hogy több, mint 12 év házasság után az én férjem 3 évvel ezelőtt -elmondása szerint- négy nap alatt eldöntötte, hogy már nem szeret, külön képzeli el az életét. Két év alatt és, majd 30 kg fogyás után végre rá tudtam nézni egy férfire, aki ugyan kicsit kripli volt, de egye fene, megpróbáljuk, hát ha sikerül valami. Tévedtem. Sok-sok hónap küzdés után be kellett látnom, hogy bizony nem ér ez a dolog annyit, hogy szenvedjek. Majd újra következett 20 kg fogyás. A kilóim száma bizony nagyon sok volt, de amit tudtam mindent megtettem, hogy elfogadhatóan nézzek ki, persze van még mit. Nagy súlytöbbletről indultam, és még mindig van mit leadni, de ez most egy másik történek. Azonban a kilóim bizony rengeteg komplexust építettek ki bennem, gondolom nem kell magyarázni. Most nem régen újra összesodort a sors valakivel, aki olyan hatással volt rám, hogy 18 évesnek éreztem magam. Az intellektusa, a habitusa, a lazasága, az infantilizmusa is megfogott, olyan volt mint én. Szenvedélyes érzéki stb….. a elején. Aztán már csak arról szólt a történet, hogy ő milyen szerencsétlen, hogy a gyerek, akitől külön él…, hogy őt csak bántották, és írd és mond az első igazi együttlétünkkor majdnem a mentőt kellett kihívni, mert olyan rosszul lett, hogy azt hittem agyvérzése van. Pedig fiatalabb mint én, ereje teljében lévő fiatal férfi és egyszerűen úgy leblokkolt, hogy ilyen még nem láttam. Azóta pedig mint férfi igazán nem közelített felém, de szerette, hogy ott vagyok, de nem közelített, a nőiességem kezdtem már kétségbe vonni, de minél többet gondolkozom ezen, nem hagyom, hogy levágják a szárnyaimat, hogy elhitessék velem, hogy nem vagyok igazi nő. De a dolog nagyon bánt, nem tudom hova rakni és a végén én mondtam, hogy most itt a vége, a türelmem elfogyott, nem várok, nem vagyok “Terézanya”.
Új projektbe kezdtem :-)
2011 január 15. | Szerző: manyeszka
Először is a héten már dolgozom, jaj nehezen megy, nehezen bírtam az első napokat, hamar elfáradtam, de a kollégák tolerálták, még mindig jobb ha félig vagyok ott, vagy sehogyan sem. 🙂
Az ex-szel is találkoztam, nem volt semmi lényeges, bár közölte velem, hogy hiányzom, de erre csak azt tudtam mondani; “így jártál”.
A lényeg, hogy új projektbe kezdtem. Internetes párkereső portál a neve. Hááát nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó szórakozás. Kicsit húspiacos az egész, de ahogy kattintgatsz és nézed, a bemutatkozásokat, kész pszichológiai tanulmány. Ott mindenki fitneszbajnok, szinkronúszó, síel, hegymászó és természetesen világjáró. Nem iszik, nincs rossz tulajdonsága sportos alkat és egyáltalán. Olyanokat röhögök, de komolyan. Persze mindenki szépít, de ennyit? Több regényt kitenne az a fantázia, amivel ezek a bemutatkozások és későbbi levelezések születnek. Nem mondom én is tudok szépíteni a cél érdekében, de ilyen fantáziával nem áldott meg a sors.
És hát, túl vagyok az első randin. Tudnotok kell én biz nem vagyok ilyen vágjunk bele típus, százszor meggondolok valamit, sokszor túlságba is viszem, de elmentem egy 35 éves, 178 magas fiatalemberrel randizni. Először is úgy gondoltam ismeretlen városba nem megyek, ezért maradtam a lakóhelyemen, ahol igazából nem ismerem az éttermeket, kávézókat, stb., de tudom merre kell futni.
Megérkezett egy fiatalember, aki az én 170 cm-em mellett eltörpült és később kiderült, hogy csak 32 éves. Anyám! Egyébként úgy nem volt semmi gond, beszélgettünk, félve nézett a szemembe és ez nem tetszett + úgy az egész pasika stílusa sem (azt hiszem kölcsönös volt). Mindenesetre megoldotta az élet a problémát, a kínait, ahová beültünk hirtelen be kellett zárni, mert valami baja volt a tulajnak, ezért röpke egy óra alatt lezavartuk az egészet.
De(!) hogy engem megint egy sóher pasival hozott össze a sors. Fantasztikus.
Mindenesetre, most százszor is meggondolom, hogy menjek-e randizni valakivel, vagy sem, bár azt hiszem kiszűrhetetlen az egész.
De miért ne próbálnám meg……………..
Oldal ajánlása emailben
X